„A SEBÉSZET TÖRTÉNETE…1846-BAN KEZDŐDÖTT A NARKÓZIS FELFEDEZÉSÉVEL, S A FÁJDALOMMENTES OPERÁCIÓ LEHETŐSÉGÉVEL. AMI AZELŐTT VOLT, CSUPÁN ÉJSZAKÁJA VOLT A TUDATLANSÁGNAK, A KÍNNAK ÉS A SÖTÉTSÉGBEN VALÓ MEDDŐ TAPOGATÓDZÁSNAK.” BERTRAND GOSSET

„ELKÉPZELHETŐ-E NAGYOBB BIZALOM EGYIK EMBER RÉSZÉRŐL A MÁSIK IRÁNT, MINT AMIKOR VALAKI BELEEGYEZIK ABBA, HOGY A MÁSIK BÓDÍTÓ MÉREGGEL FÁJDALMATLAN ÉS ÖNKÍVÜLETI ÁLLAPOTBA HOZZA ÉS SZEMÉLYÉT NEKI KISZOLGÁLTASSA.” BILLROTH T.

A műtéti altatás kockázatai

A megterhelő, nagy operációra váró betegek legfőbb kívánsága, hogy rövid kivizsgálási és előkészítési idő után biztonságos legyen a műtét és komplikációmentes a gyógyulás. Az operációkkal együtt járó kockázat öszszetevői három csoportba sorolhatók: a társbetegségek, a sebészi beavatkozás és az érzéstelenítés okozta megterhelés.

Az anesztézia biztonsága sokat fejlődött az utóbbi évtizedekben. A legújabb statisztikai felmérések szerint körülbelül 40 ezer kis kockázatú műtétre jut egy olyan haláleset, amely egyértelműen az érzéstelenítésnek tulajdonítható. A komplikációk és a következményes halálozás aránya sokkal gyakoribb azoknál a betegeknél, akiket súlyos társbetegségekkel terhelten műtenek.

Sajnos az életkor előrehaladtával ezek a kockázati kísérő betegségek egyre több embert érintenek. Ennek megfelelően idősebb betegek operáció utáni szív- és érrendszeri, valamint légzési szövődményei sokkal gyakoribbak, mint a fiatalabb korosztályé. A komplikációk (szívinfarktus, hörgőgyulladás, tüdőembólia) kialakulása sajnos növelik a posztoperatív halálozás valószínűségét is (1. ábra).

A szív- és érrendszeri szövődmények, közöttük a szívinfarktus az egyik leggyakoribb súlyos szövődmény. Ennek kialakulása közvetlen összefüggésben van a műtét és az anesztézia okozta stressz súlyosságával.

A műtéti stressz mértékét pedig olyan tényezők határozzák meg, mint az operációs idő hossza, a műtét alatt elveszített vér mennyisége, a beteg testhőmérsékletének a műtét alatt mérhető csökkenése. Ezt demonstrálja, hogy milyen mértékben növekszik a különböző komplikációk aránya a műtéti idő hosszúságával (2. ábra).

A tűrhetetlen fájdalomérzet rettegett része életünknek, mert tönkreteheti a munkánkat, pihenésünket, alvásunkat. Önmagában a fájdalom hasznos is lehet, ugyanis kezdődő betegségre figyelmeztethet. Szinte valamenynyi sebészeti kezelés elviselhetetlen kínokkal járna, ha nem létezne az aneszteziológus orvos és asszisztens, akik az érzéstelenítéssel, azaz anesztéziával járulnak hozzá a beteg kórházi gyó-gyulásához.

Napjainkig a magyar lakosság nagyobb részét valószínűleg már kezelte aneszteziológus. Ez azért feltételezhető, mert Magyarországon évente 660-670 ezer műtéti érzéstelenítés történik, ami a lakosság 6-7 százalékát érinti. Hazánkban az 1950-es, 60-as években dolgoztak azok az orvosok, akik elsőként vallották szakterületüknek az anesztéziát. Az önálló szakmai tevékenység több évtizede alatt a társadalom még mindig nem ismeri eléggé az anesztéziát végzők munkáját. Az 1. táblázatból látható, hogy a műtéti érzéstelenítést és a legsúlyosabb állapotú betegek gyógyítását ugyanazok a kórházi és klinikai munkacsoportok, az aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályok végzik. Mi indokolja e két szakmai rész együvé tartozását? Biológiai értelemben az, hogy a kétféle helyen, a műtőasztalon és az intenzív osztályos ágyon a betegek életük legveszélyesebb óráit, napjait töltik. Eközben mesterséges eszközökkel kell pótolni a betegségük miatt megszűnt vagy gyógyszerrel kikapcsolt életfunkcióikat.

Ennek a felelősségteljes munkának az elemei szorosan egymáshoz kapcsolódnak például abban az esetben, ha súlyos baleset után az életveszélyes állapotú sérültet a mentőszolgálat kórházba szállítja. Ekkor ideális esetben legalább 6-8 főből álló orvosi és asszisztensi csoport várja a beteget a kórház sürgősségi fogadóhelyén. Közöttük az aneszteziológus orvos és aszszisztens gondoskodik az eszméletlen, sokkos beteg életfunkcióinak megőrzéséről, és ezután ugyancsak ők végzik a sokszor többórás műtét alatt az érzéstelenítést is. A beteg intenzív osztályos kezelése az operáció befejeztével azonnal elkezdődik. Ki lenne képes jobban tájékozódni a beteg állapotáról és életfunkcióinak megőrzési lehetőségeiről, a légzés és más szervműködések pótlásáról, mint az, aki már előtte hosszú órákon keresztül ugyanezt a munkát végezte?

Dr. Gurdon János főorvos, az Országos Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet vezetője esztendőnként rendszeres felméréssel ellenőrzi a műtéti érzéstelenítések és az intenzív osztályos gyógyítási munka eredményességét és munkakörülményeit. A 2001. évről készített elemzés 1183 különböző műtéti érzéstelenítési munkahelyet, tehát műtőasztalt jelzett. Ez több, mint a ténylegesen dolgozó aneszteziológusok száma, ami 1100 fő. (Természetesen valamennyi műtőasztalon nem folyhat egyszerre operáció, ezért lehetséges az, hogy az aneszteziológusok, intenzív terapeuták képesek ellátni mindazokat a feladatokat, amelyek az 1. táblázatban olvashatóak.)

A Gurdon főorvos által végzett felmérés szerint a műtéti érzéstelenítések 70 százaléka általános érzéstelenítéssel, tehát altatással történt, helyi, illetve regionális anesztéziát alkalmaztak 27 százalékos arányban. A két érzéstelenítést a műtétek 3 százalékában kombinálni kellett annak érdekében, hogy a beteg fájdalmai már rögtön az ébredés perceiben, majd a következő órákban, esetleg napokon át minimálisak legyenek (2. táblázat). Érdekes eredményeket hozott a különböző érzéstelenítési altípusok számának összehasonlítása. A leggyakrabban választott eljárás a párolgó, tehát gáz halmazállapotú anesztetikum belélegeztetésével fenntartott altatás. Ez teszi ki az összes műtéti érzéstelenítési módszer felét. Ilyen altatás során a betegnek nem kell éreznie a gáz sokszor kellemetlen szagát, mert az elalvás vénába adott gyógyszer segítségével következik be, és csak ezután kezdődik a gáz inhalálása. Néhány speciális esetben (például kisgyermekeknél vagy azoknál a felnőtteknél, akiknek a légcsövébe nehezen lehet csövet behelyezni) a belélegeztetéses elaltatást kell választani. Az utóbbi évtizedekben bevezetett inhalációs, tehát gáznemű altatószerek szaga közel sem olyan kellemetlen, mint az éter vagy a kloroform bűze. Ez utóbbi két anyag a gyakori mellékhatásai miatt már teljesen kikerült az érzéstelenítés gyakorlatából.

A regionális anesztéziatípusok között Magyarországon a műtétek több mint kétharmadában a spinális injekciót alkalmazzák, a másik, sokkal ritkábban használt eljárás az epidurális érzéstelenítés. Az első esetben a gerincoszlop alsó szakaszán, a gerincvelőt körülvevő kötőszöveti zsákba kell kevés helyi érzéstelenítő injekciót beadni egy nagyon vékony tű segítségével. Ez az érzéstelenítés az alhasi területektől lefelé okoz többórás érzéstelenséget. A köztudatban az epidurális anesztézia a szülési fájdalmak csillapításával kapcsolatosan terjedt el. Ennél az eljárásnál általában vékony műanyag csövet kell bevezetni a gerinccsatornába. Ilyen esetben a cső nem lép be a gerincvelő kötőszövetes zsákjába, viszont a helyi érzéstelenítőszer akár napokon keresztül adagolható a gerincoszlopba, ily módon mellkasi, hasi és alsó végtagi operációk után hosszú időn át mentesítheti a beteget a műtét utáni nagyon kellemetlen, kínzó fájdalmaktól.

A betegek alapvető joga, hogy döntsenek, vállalják-e a kórházi kezelés közben tervezett vizsgálatokat, műtéteket. Természetesen ez a jog kiterjed az érzéstelenítés típusának kiválasztására is. Ha az életfontosságú szervek (keringési, légzési, kiválasztási stb. szervek) egészségesek, akkor a beteg az esetek nagy részében választhat az általános és regionális érzéstelenítés között. A preoperatív ambulancia az a hely, ahol a műtéti céllal kórházba felvett beteg először találkozik az aneszteziológus orvossal és aszszisztenssel. Sajnos ezek a rendelések általában gyorsan, gépiesen zajlanak, mert egymás után sok beteg altathatóságát (pontosabban érzésteleníthetőségét), további vizsgálatait és műtéti előkészítésének módját kell meghatároznia a rendelést vezető aneszteziológusnak. Az esetek jelentős részében nem ő végzi az érzéstelenítést, hanem valamelyik kollégája. Utóbbinak viszont fel kell keresnie a beteget a műtétet megelőző napon, lehetőséget kell adnia arra, hogy páciense mindent megtudjon a rá váró eseményekről, és a teljes körű felvilágosítást követően megbeszéljék a választandó érzéstelenítési típust. Ez a látogatás rendkívül fontos, mert a beteg addigi izgalma gyógyszerek nélkül fog csökkenni azzal, hogy megismeri az aneszteziológusát, akiben így az esetek közel száz százalékában bízni fog ezután.

Közismertek az egészségügy munkaerőgondjai, és szinte mindenki tudja, melyek azok az orvosi szakmák, amelyek létszámgondokkal küzdenek. Ebbe a kategóriába sorolhatók a patológusok, radiológusok, labororvosok, valamint az aneszteziológusok intenzív terapeuták. Tavaly az ország 1298 aneszteziológus orvosi állásából 198, tehát 16,5 százalék volt betöltetlen. (Az 1387 asszisztensi státus 7 százalékára nem találtak jelentkezőt.) Ha ezek a hiányok az országon belül egyenletesen oszlanának el, az tulajdonképpen minimális problémát jelentene. Az aránytalanságok leginkább a kisvárosok kórházait sújtják, ezért néhány gyógyintézményben az elvándorlások megakadályozása érdekében a kórházigazgatók jelentős béremelést hajtanak végre.

Az aneszteziológusok, intenzív terapeuta orvosok és asszisztensek számára az ügyeleti időszak (délután 4 és reggel 8 között) a legmegterhelőbb. Éjszaka a napközbeni létszámhoz képest sokkal kevesebben, vagy éppen egyedül dolgoznak. Emiatt általában nem oszthatják meg egymás között a két fő munkaterületüket, az intenzív osztályos és a műtőbeli sürgős operációk érzéstelenítési feladatait. Az éjszakai dupla terhelés stressztényezői súlyos egyéni következményekkel járhatnak.

Az érrendszeri és szenvedélybetegségek, amelyektől az orvosok leginkább próbálják óvni a lakosságot, talán éppen őket veszélyeztetik leginkább. Külföldi felmérések azt igazolták, hogy az aneszteziológusok, intenzív terapeuták között kiugróan magas e két betegségtípus előfordulása. Nincs és talán nem is lehet arányban az általuk végzett nemes és nagyon megterhelő, felelősségteljes munka veszélyessége és társadalmi elismertsége. Az előzőekben említett relatív létszámhiány és az alacsony közalkalmazotti bér miatt számos aneszteziológus vállalkozói tevékenységet folytat.

Ez a munkaforma lehetővé tette, hogy különböző kórházakban pótolják a hiányzó kollégákat. Így csökkent az elhalasztott műtétek száma, de rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy az ilyen jellegű, tehát nem főállású, hanem kiegészítő vállalkozási tevékenységet folytató aneszteziológusok az önkizsákmányolás útjára léptek. A megoldás egyértelmű: pótolni kell a hiányzó, 16 százalékos munkaerőhiányt. A központi gyakornoki rendszer bevezetése, valamint a vállalkozási lehetőségek számának növekedése vonzóbbá teheti az aneszteziológusi, intenzív terapeuta szakmát az orvostanhallgatók körében. Ha a létszámfeltöltődés bekövetkezik, akkor néhány éven belül nem túldolgoztatott, és ezzel együtt remélhetőleg jobb jövedelmi helyzetű aneszteziológusok dolgoznak majd hazánkban.

A kórházi betegellátás egyik legkritikusabb eseménye a sebészeti műtét. Az operációt végző orvos- és asszisztensi csoport munkájának minősége jelentősen meghatározza a beteg gyó-gyulási esélyeit. Az orvostársadalmon belül az aneszteziológusok a még nagyobb megbecsülést a gyógyítómunkájuk magasabb színvonalú teljesítésével érhetik el. Ehhez létszámnövelésre és a munkavégzés további minőségfejlesztésére is szükség lesz.

Dr. Bogár Lajos

A műtéti altatás kockázatai

A megterhelő, nagy operációra váró betegek legfőbb kívánsága, hogy rövid kivizsgálási és előkészítési idő után biztonságos legyen a műtét és komplikációmentes a gyógyulás. Az operációkkal együtt járó kockázat öszszetevői három csoportba sorolhatók: a társbetegségek, a sebészi beavatkozás és az érzéstelenítés okozta megterhelés.

Az anesztézia biztonsága sokat fejlődött az utóbbi évtizedekben. A legújabb statisztikai felmérések szerint körülbelül 40 ezer kis kockázatú műtétre jut egy olyan haláleset, amely egyértelműen az érzéstelenítésnek tulajdonítható. A komplikációk és a következményes halálozás aránya sokkal gyakoribb azoknál a betegeknél, akiket súlyos társbetegségekkel terhelten műtenek.

Sajnos az életkor előrehaladtával ezek a kockázati kísérő betegségek egyre több embert érintenek. Ennek megfelelően idősebb betegek operáció utáni szív- és érrendszeri, valamint légzési szövődményei sokkal gyakoribbak, mint a fiatalabb korosztályé. A komplikációk (szívinfarktus, hörgőgyulladás, tüdőembólia) kialakulása sajnos növelik a posztoperatív halálozás valószínűségét is (1. ábra).

A szív- és érrendszeri szövődmények, közöttük a szívinfarktus az egyik leggyakoribb súlyos szövődmény. Ennek kialakulása közvetlen összefüggésben van a műtét és az anesztézia okozta stressz súlyosságával.

A műtéti stressz mértékét pedig olyan tényezők határozzák meg, mint az operációs idő hossza, a műtét alatt elveszített vér mennyisége, a beteg testhőmérsékletének a műtét alatt mérhető csökkenése. Ezt demonstrálja, hogy milyen mértékben növekszik a különböző komplikációk aránya a műtéti idő hosszúságával (2. ábra).

A tűrhetetlen fájdalomérzet rettegett része életünknek, mert tönkreteheti a munkánkat, pihenésünket, alvásunkat. Önmagában a fájdalom hasznos is lehet, ugyanis kezdődő betegségre figyelmeztethet. Szinte valamenynyi sebészeti kezelés elviselhetetlen kínokkal járna, ha nem létezne az aneszteziológus orvos és asszisztens, akik az érzéstelenítéssel, azaz anesztéziával járulnak hozzá a beteg kórházi gyó-gyulásához.

Napjainkig a magyar lakosság nagyobb részét valószínűleg már kezelte aneszteziológus. Ez azért feltételezhető, mert Magyarországon évente 660-670 ezer műtéti érzéstelenítés történik, ami a lakosság 6-7 százalékát érinti. Hazánkban az 1950-es, 60-as években dolgoztak azok az orvosok, akik elsőként vallották szakterületüknek az anesztéziát. Az önálló szakmai tevékenység több évtizede alatt a társadalom még mindig nem ismeri eléggé az anesztéziát végzők munkáját. Az 1. táblázatból látható, hogy a műtéti érzéstelenítést és a legsúlyosabb állapotú betegek gyógyítását ugyanazok a kórházi és klinikai munkacsoportok, az aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályok végzik. Mi indokolja e két szakmai rész együvé tartozását? Biológiai értelemben az, hogy a kétféle helyen, a műtőasztalon és az intenzív osztályos ágyon a betegek életük legveszélyesebb óráit, napjait töltik. Eközben mesterséges eszközökkel kell pótolni a betegségük miatt megszűnt vagy gyógyszerrel kikapcsolt életfunkcióikat.

Ennek a felelősségteljes munkának az elemei szorosan egymáshoz kapcsolódnak például abban az esetben, ha súlyos baleset után az életveszélyes állapotú sérültet a mentőszolgálat kórházba szállítja. Ekkor ideális esetben legalább 6-8 főből álló orvosi és asszisztensi csoport várja a beteget a kórház sürgősségi fogadóhelyén. Közöttük az aneszteziológus orvos és aszszisztens gondoskodik az eszméletlen, sokkos beteg életfunkcióinak megőrzéséről, és ezután ugyancsak ők végzik a sokszor többórás műtét alatt az érzéstelenítést is. A beteg intenzív osztályos kezelése az operáció befejeztével azonnal elkezdődik. Ki lenne képes jobban tájékozódni a beteg állapotáról és életfunkcióinak megőrzési lehetőségeiről, a légzés és más szervműködések pótlásáról, mint az, aki már előtte hosszú órákon keresztül ugyanezt a munkát végezte?

Dr. Gurdon János főorvos, az Országos Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet vezetője esztendőnként rendszeres felméréssel ellenőrzi a műtéti érzéstelenítések és az intenzív osztályos gyógyítási munka eredményességét és munkakörülményeit. A 2001. évről készített elemzés 1183 különböző műtéti érzéstelenítési munkahelyet, tehát műtőasztalt jelzett. Ez több, mint a ténylegesen dolgozó aneszteziológusok száma, ami 1100 fő. (Természetesen valamennyi műtőasztalon nem folyhat egyszerre operáció, ezért lehetséges az, hogy az aneszteziológusok, intenzív terapeuták képesek ellátni mindazokat a feladatokat, amelyek az 1. táblázatban olvashatóak.)

A Gurdon főorvos által végzett felmérés szerint a műtéti érzéstelenítések 70 százaléka általános érzéstelenítéssel, tehát altatással történt, helyi, illetve regionális anesztéziát alkalmaztak 27 százalékos arányban. A két érzéstelenítést a műtétek 3 százalékában kombinálni kellett annak érdekében, hogy a beteg fájdalmai már rögtön az ébredés perceiben, majd a következő órákban, esetleg napokon át minimálisak legyenek (2. táblázat). Érdekes eredményeket hozott a különböző érzéstelenítési altípusok számának összehasonlítása. A leggyakrabban választott eljárás a párolgó, tehát gáz halmazállapotú anesztetikum belélegeztetésével fenntartott altatás. Ez teszi ki az összes műtéti érzéstelenítési módszer felét. Ilyen altatás során a betegnek nem kell éreznie a gáz sokszor kellemetlen szagát, mert az elalvás vénába adott gyógyszer segítségével következik be, és csak ezután kezdődik a gáz inhalálása. Néhány speciális esetben (például kisgyermekeknél vagy azoknál a felnőtteknél, akiknek a légcsövébe nehezen lehet csövet behelyezni) a belélegeztetéses elaltatást kell választani. Az utóbbi évtizedekben bevezetett inhalációs, tehát gáznemű altatószerek szaga közel sem olyan kellemetlen, mint az éter vagy a kloroform bűze. Ez utóbbi két anyag a gyakori mellékhatásai miatt már teljesen kikerült az érzéstelenítés gyakorlatából.

A regionális anesztéziatípusok között Magyarországon a műtétek több mint kétharmadában a spinális injekciót alkalmazzák, a másik, sokkal ritkábban használt eljárás az epidurális érzéstelenítés. Az első esetben a gerincoszlop alsó szakaszán, a gerincvelőt körülvevő kötőszöveti zsákba kell kevés helyi érzéstelenítő injekciót beadni egy nagyon vékony tű segítségével. Ez az érzéstelenítés az alhasi területektől lefelé okoz többórás érzéstelenséget. A köztudatban az epidurális anesztézia a szülési fájdalmak csillapításával kapcsolatosan terjedt el. Ennél az eljárásnál általában vékony műanyag csövet kell bevezetni a gerinccsatornába. Ilyen esetben a cső nem lép be a gerincvelő kötőszövetes zsákjába, viszont a helyi érzéstelenítőszer akár napokon keresztül adagolható a gerincoszlopba, ily módon mellkasi, hasi és alsó végtagi operációk után hosszú időn át mentesítheti a beteget a műtét utáni nagyon kellemetlen, kínzó fájdalmaktól.

A betegek alapvető joga, hogy döntsenek, vállalják-e a kórházi kezelés közben tervezett vizsgálatokat, műtéteket. Természetesen ez a jog kiterjed az érzéstelenítés típusának kiválasztására is. Ha az életfontosságú szervek (keringési, légzési, kiválasztási stb. szervek) egészségesek, akkor a beteg az esetek nagy részében választhat az általános és regionális érzéstelenítés között. A preoperatív ambulancia az a hely, ahol a műtéti céllal kórházba felvett beteg először találkozik az aneszteziológus orvossal és aszszisztenssel. Sajnos ezek a rendelések általában gyorsan, gépiesen zajlanak, mert egymás után sok beteg altathatóságát (pontosabban érzésteleníthetőségét), további vizsgálatait és műtéti előkészítésének módját kell meghatároznia a rendelést vezető aneszteziológusnak. Az esetek jelentős részében nem ő végzi az érzéstelenítést, hanem valamelyik kollégája. Utóbbinak viszont fel kell keresnie a beteget a műtétet megelőző napon, lehetőséget kell adnia arra, hogy páciense mindent megtudjon a rá váró eseményekről, és a teljes körű felvilágosítást követően megbeszéljék a választandó érzéstelenítési típust. Ez a látogatás rendkívül fontos, mert a beteg addigi izgalma gyógyszerek nélkül fog csökkenni azzal, hogy megismeri az aneszteziológusát, akiben így az esetek közel száz százalékában bízni fog ezután.

Közismertek az egészségügy munkaerőgondjai, és szinte mindenki tudja, melyek azok az orvosi szakmák, amelyek létszámgondokkal küzdenek. Ebbe a kategóriába sorolhatók a patológusok, radiológusok, labororvosok, valamint az aneszteziológusok intenzív terapeuták. Tavaly az ország 1298 aneszteziológus orvosi állásából 198, tehát 16,5 százalék volt betöltetlen. (Az 1387 asszisztensi státus 7 százalékára nem találtak jelentkezőt.) Ha ezek a hiányok az országon belül egyenletesen oszlanának el, az tulajdonképpen minimális problémát jelentene. Az aránytalanságok leginkább a kisvárosok kórházait sújtják, ezért néhány gyógyintézményben az elvándorlások megakadályozása érdekében a kórházigazgatók jelentős béremelést hajtanak végre.

Az aneszteziológusok, intenzív terapeuta orvosok és asszisztensek számára az ügyeleti időszak (délután 4 és reggel 8 között) a legmegterhelőbb. Éjszaka a napközbeni létszámhoz képest sokkal kevesebben, vagy éppen egyedül dolgoznak. Emiatt általában nem oszthatják meg egymás között a két fő munkaterületüket, az intenzív osztályos és a műtőbeli sürgős operációk érzéstelenítési feladatait. Az éjszakai dupla terhelés stressztényezői súlyos egyéni következményekkel járhatnak.

Az érrendszeri és szenvedélybetegségek, amelyektől az orvosok leginkább próbálják óvni a lakosságot, talán éppen őket veszélyeztetik leginkább. Külföldi felmérések azt igazolták, hogy az aneszteziológusok, intenzív terapeuták között kiugróan magas e két betegségtípus előfordulása. Nincs és talán nem is lehet arányban az általuk végzett nemes és nagyon megterhelő, felelősségteljes munka veszélyessége és társadalmi elismertsége. Az előzőekben említett relatív létszámhiány és az alacsony közalkalmazotti bér miatt számos aneszteziológus vállalkozói tevékenységet folytat.

Ez a munkaforma lehetővé tette, hogy különböző kórházakban pótolják a hiányzó kollégákat. Így csökkent az elhalasztott műtétek száma, de rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy az ilyen jellegű, tehát nem főállású, hanem kiegészítő vállalkozási tevékenységet folytató aneszteziológusok az önkizsákmányolás útjára léptek. A megoldás egyértelmű: pótolni kell a hiányzó, 16 százalékos munkaerőhiányt. A központi gyakornoki rendszer bevezetése, valamint a vállalkozási lehetőségek számának növekedése vonzóbbá teheti az aneszteziológusi, intenzív terapeuta szakmát az orvostanhallgatók körében. Ha a létszámfeltöltődés bekövetkezik, akkor néhány éven belül nem túldolgoztatott, és ezzel együtt remélhetőleg jobb jövedelmi helyzetű aneszteziológusok dolgoznak majd hazánkban.

A kórházi betegellátás egyik legkritikusabb eseménye a sebészeti műtét. Az operációt végző orvos- és asszisztensi csoport munkájának minősége jelentősen meghatározza a beteg gyó-gyulási esélyeit. Az orvostársadalmon belül az aneszteziológusok a még nagyobb megbecsülést a gyógyítómunkájuk magasabb színvonalú teljesítésével érhetik el. Ehhez létszámnövelésre és a munkavégzés további minőségfejlesztésére is szükség lesz.<!-- A műtéti altatás kockázatai
-->

ALTATTÁK MÁR?
MONDJA EL (JÓ VAGY ROSSZ) ÉLMÉNYÉT, MEGBESZÉL(HET)JÜK
ALTATNI FOGJÁK?
TEGYE FEL KÉRDÉSÉT, TUDJUK MEG FÉLELMÉT, MEGBESZÉL(HET)JÜK